Woody Allen örökbecsű mondása szerint semmi disznóság nincs a szexben, kivéve, ha jól csinálják. A Café Bábel legújabb, a kéj témájával foglalkozó számából pedig az is kiderül, hogy a rossz szex is jobb, mint a semmilyen.

Nem szimpla malackodásról van szó, a társadalomtudományi folyóirat olyan írásokat közöl, amelyek a test, a hús, a szexus hatalmas és rejtelmes labirintusában kalandoznak. Az olvasó ide-oda nyitogathat. Az egyik ajtó mögött Jókai Mór csak szereplírájának csak mostanában ismertté vált versére bukkanhatunk. A nagy mesemondó hol egy felhevült („selyembozont kondor faszú”) férfi, hol egy („szűkpinájú, kéjtől vonagló”) nő, a szöveg összefolyik, szereplői éppen bagzanak.

Császtvay Tünde irodalomtörténész arról ír, hogyan válik a testi szerelem a magyar irodalom nyilvános témájává. Vagy bizonyos nézőpontból, hogyan nem válik, marad a szubkultúrák – ha nem is kizárólagos, de – kitüntetett terepe. Mert hát a szexnek mégsem Jókai vagy Reviczky Gyula lett a legismertebb dalnoka a XIX. századvégi Magyarországon, hanem Lőwy Árpád.

Császtvay bepillantást enged a századforduló elképesztően gazdag magyar erotikus/pornografikus irodalmába is, amelynek a ’20-as évektől a szigorodó cenzurális viszonyok miatt Kolozsvár lett a fővárosa. A perverziók – koprofágiától a vérfertőzésig – mindenféle ága iránt érdeklődő olvasók haszonnal forgathatták, mondjuk, a Kaviár erotikus könyvtár köteteit.

Perverzió

A folyóirat másik cikke éppen azon lamentál, koronként mi számít perverziónak. Thomas Nagel filozófus szerint már csak azért is érdemes a szexuális perverzió határait meghúzni, mert az segít bennünket megismerni valamit magáról a szexről is. Szóval a perverziónak igazából nincs köze a szaporodáshoz, fogalma a társadalmi gyakorlat vagy helytelenítés keretében sem ítélhető meg. A házasságtörést és a paráznaságot például sok kultúra elítéli, de nem tartja természetellenesnek.

Nyilvánvalóan nem abszolút, változatlan és változtathatatlan szexuális viszonyulással van dolgunk, hanem kultúránként eltérővel, ami nem csoda, hiszen a fogalom értékelő jellegű. Ehhez képest a szkeptikus megközelítés szerint a perverzió létezése is megkérdőjelezhető. (Erre rímel Tony Fekete erotikagyűjtőnek a véleménye – szintén a mostani Café Bábelben –, hogy neki a szexualitás jelenti az abszolút szabadságot, az a fontos, hogy a fantázia szabad legyen, hogy képzeletben bármit csinálhassunk.)

Az egyik „jámbor” elméletet szerint amikor a szexuális vágy önmagában fordul elő (önmagába fordul), hiányos vagy nem egészen emberi. Nagel ezt csak megszorításokkal tudja elfogadni, ahogy teljes egészében Jean-Paul Sartre tézisét (tőle kölcsönöztük címünk állítását) sem teszi magáévá, valójában mégis rá építkezik. A francia egzisztencialista úgy tartotta a szexuális vágy „kettős, kölcsönös megtestesüléséről”, amelyben egyszerre vagyunk az aktus alanya és tárgya, hogy „hússá teszem magam, hogy ezzel a másikat is rávegyem, valósítsa meg önnön húsát a saját maga számára és számomra is, és simogatásaim annyiban szülik meg számomra saját húsomat, amennyiben az a másik számára való húsként hozzájárul a másik húsként való megszületéséhez”.

Ugyan Nagel kajánkodik Sartre homályos fogalmazásán, mégis valami hasonlónál lukad ki. Igaz, ő szemben a francia filozófussal, nem tekinti a szexuális vágyat eleve reménytelennek. „A fizikai birtokbavételnek ahhoz kell vezetnie, hogy a szexuális tárgyat saját vágyunk képében létrehozzuk, s nem csupán ahhoz, hogy a vágyat e vágy tárgya felismerje, vagy hogy a vágy tárgya privát izgalomba jöjjön.” Vagyis nem számít perverziónak az a szexuális viselkedés, amely magába foglal egy arra irányuló vágyat, hogy partnerünk éppen azáltal jöjjön izgalomba, hogy felismeri vágyunkat, amely arra irányul, hogy izgalomba jöjjön.

Undor

Ha egy pillanatra félretesszük a morális megfontolásokat, nem mondhatjuk, hogy a perverzió nélküli szex jobb, mint a perverz. Az amerikai filozófus egyenesen odáig jut, hogy a rossz szex is jobb, mint a semmilyen. „Végeredményben az embernek az elérhető alternatívák közül kell választania, akár a környezeten, akár az ember alkatán múlik, mi érhető el. Márpedig elég gyászos alternatívák kellenek ahhoz, hogy ésszerű legyen helyettük inkább a semmit választani.”

Mások szexuális tevékenysége viszont gyakran vált ki belőlünk undort (olykor még sajátunk is). Martha Nussbaum Amerika legismertebb homofób aktivistájának a szövegeit elemzi. Paul Cameron mindent megtesz, hogy nyelvi eszközökkel viszolygást és undort keltsen közönségében. Nála a melegek nem csupán a Föld söpredékének számítanak, de egyenesen a világ, pontosabban Amerika megrontóinak, jelesül megfertőzőinek. Világos, nem csak Cameron folyamodik az undorkeltéshez, hogy elérje politikai céljait, és a mesterkedés áldozatai nem csak melegek lehetnek. Ahogy a chicagói filozófus megállapítja, „az undor olyan, mint a rasszista gyűlölet: udvarias társaságban nem mindig fedi fel magát”. Nussbaum nem említi, pedig a demokratikus nyilvánosság sajátossága az is, hogy az agresszív undorkeltő ugyan eleinte meglehetős sikereket érhet el ügyeskedésével, ezeket azonban nehéz tartósítani, mert idővel maga is undor tárgyává válik.

Forrás: (Café Bábel, 63. szám) / hvg.hu zádori

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.