Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

2011.04.29 - Magyarországon a legdurvább előítéletek a következő embertársainkat sújtják: a romákat, a drogfogyasztókat és a homoszexuális irányultságú honfitársainkat. Íme, Rácz Zsuzsa heti jegyzete.

Mi keresztény ország vagyunk, és hát a pápa sem csinált titkot abból soha, hogy Isten ellen való véteknek tartja az azonos neműek kapcsolatát. Kevés európai országban számítanak teljes joggal bíró állampolgároknak a melegek, hiszen nem élhetnek az állam által legalizált életközösségben. Szerintem ez nagyon nehéz sors lehet. Emlékszem, kb. 35 éve, mikor óvodás voltam, járta egy mondás az oviban, miszerint azon, akin piros zokni van pénteken, az - elnézést a nem pc kifejezésért - buzi, és azt ki lehet csúfolni, közösíteni, satöbbi.

A fenti nyilvánvalóan nem egy tudományos megállapítás, és megrémít, hogy már az oviban is szitokszónak számított ez a négybetűs szó. El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet, amikor tizenévesen valaki kezdi felfedezni a saját szexualitását - amivel alapesetben is épp elég baja van mindenkinek, erről szól a fél világirodalom -, és lassan ráébred, hogy ő nem olyan, mint a többiek. Valószínűleg minden szülő azt kívánja a gyermekének, hogy ne legyen más, mert tisztában van azzal, micsoda teher úgy élni, hogy a többség mindig el fogja ítélni a gyermekét olyasvalamiért, amiről egyáltalán nem tehet.

Mert a szexuális orientációnk nem választás kérdése, bár még ma is megdöbbentően sokan hisznek az ellenkezőjében. A nemi hovatartozásunk ugyanúgy velünk születik, mint például a szemünk színe, ám a szexuális érdeklődésre csak jóval később derül fény. Ennek felismerése hosszú folyamat, és mivel már óvodásként is tapasztaljuk az előítéleteket (l. piros zokni), valószínűleg gyötrelmes is. Olyannyira, hogy azok, akik a saját nemükhöz vonzódnak, akár az egész életüket leélik úgy, hogy félnek felvállalni önmagukat.

20110429melegvagy.jpg

Pedig a felmérések szerint minden társadalom kb. tíz százaléka az azonos nemű társhoz vonzódik, vagyis a valódi szám jóval magasabb, mint a feltételezett.

Az én környezetemben élő leszbikus nők vagy homoszexuális férfiak kivétel nélkül komoly válságon és aztán hosszú önismereti folyamaton mentek keresztül, mire fel merték vállalni a saját másságukat és kibékültek vele. Például azzal is, hogy valószínűleg egész életükben el kell majd viselniük a lapos és gyanakvó, gyakran elítélő pillantásokat vagy az otromba és ízléstelen vicceket. (Hogy csak a legnyilvánvalóbbat említsem: ma is közkedvelt forrása a humornak a "buzizás", ami nekem heteróként is sérti a méltóságomat.)

A férfiaknak talán még nehezebb: mivel ők a fajfenntartás parancsával mennek szemben - lásd a pápa álláspontját ez ügyben - és mivel a férfiasság fokmérője általában az, hogy kinek milyen (mennyi) nője van, esetleg hány gyermeket nemzett, maguk a férfiak ítélik el a legkeményebben homoszexuális társaikat, mivel úgy érzik, férfiasságukban sértik meg őket. Csak halkan jegyzem meg, hogy a szociálpszichológia szerint a homofóbia alapja gyakran az elfojtott homoerotikus vonzalom.

20110429melegvagy1.jpg

A leszbikus nőkkel szemben elnézőbb a (férfi) társadalom, hiszen a "nő nővel" gondolatára a pasik általában begerjednek, ráadásul a leszbikus nők nem vétenek a fajfenntartás parancsa ellen, hiszen gyermeket szülhetnek, még ha Magyarországon sajnos törvényesen nem is nevelhetik a kicsit ketten egy párként. Ugyanakkor a leszbikus nők is ki tudják húzni a gyufát a többségnél, már önmagában azzal, hogy "nem kérnek a férfiakból" - hiszen sokan (félre) értelmezik ezt.

A melegek esetében meglehetősen gyakori (bár szociológiai szempontból teljesen követhetetlen), hogy egy férfi vagy egy nő "végigcsinál" egy házasságot, akár példás férjként/ feleségként és apaként/anyaként, majd egy ponton nem bírja tovább: coming out-ol, vagyis felvállalja a másságát. Az is gyakori, hogy az ilyen személy önpusztításba menekül, mert nem meri a szexuális orientációját a nyilvánosság elé tárni. Egyes statisztikák szerint a felnőtt öngyilkosságok hátterében gyakran áll az, hogy az illető úgy érzi: mássága felvállalhatatlan a társadalom előtt.

Csak gondoljunk bele: az embernek van egy élete, ami megnyugtatóan hasonlít a többiekére, férj, feleség, gyerek, kutya, szomszédok, munkahely, van egy egzisztenciája, amiért sokat dolgozott - egy ilyen előítéletes társadalomban, mint a mienk, joggal félhet bárki, hogy mindent elveszít, számkivetetté válik, ha kipakol. Ráadásul a szocializmusban hivatalosan nem létezett ez a fajta másság, vagyis több generáció élte le úgy az életét, hogy esélye sem volt felvállalni valódi identitását. Magyarországon nemrég volt egy időszak, amikor törvényesen lehetett azonos neműként élettársi kapcsolatban élni, de sajnos nagyon rövid ideig tartott.

20110429melegvagy2.jpg

Szerencsére nem mindenhol! Sőt! Amerikában például a meleg közösségeknek nagyon komoly érdekérvényesítő erejük van: politikusok keresik a kegyeiket, mert a szavazatuk döntő lehet például a választásokon. Annak idején Schwarzenegger, Kalifornia kormányzója is számított a melegek figyelmére, tekintettel arra, hogy San Franciscóban él az USA egyik legnagyobb és legbefolyásosabb meleg közössége. Igaz, hogy Kaliforniában sem engedélyezik a meleg házasságot. Az sem mellékes, hogy egész iparágak élnek belőlük, mert fontos állásokban jól keresnek és összetartanak.

Ugyanakkor itthon is akadnak ígéretes civil kezdeményezések: akadnak cégek, ahol a humánpolitika része az, hogy ki-ki felvállalhassa a valódi családi hátterét. Rájöttek ugyanis, hogy ha a munkatársak körében tabuvá válik a nemi identitás kérdése, azt a munka hatékonysága bánja. Hiszen aki más, az kénytelen titkolózni, még egy sima hosszú hétvége után sem válaszolhat őszintén az "és ti hol voltatok?" kérdésre. Márpedig ha egy munkahelyen valaki kénytelen titkolózni, mismásolni, az feszültséggel teli légkört teremt, amiben lehetetlen hatékonyan dolgozni.

A szexuális identitásunk elválaszthatatlan része a személyiségünknek: ha arra kényszerülünk, hogy titkoljuk, félünk felvállalni, arra rámehet az életünk. Úgy szeretnék egy olyan társadalomban élni, ahol nem poén az, hogy "buzi-e vagy?!"

20101124sztarszak.jpg

Forrás: life.hu

A bejegyzés trackback címe:

https://gayculture.blog.hu/api/trackback/id/tr843413495

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.