A biológiai devianciák általában egy egyeden belül csoportosan jelennek meg; külön-külön nagyon ritkák. Erre a homoszexuális-leszbikus életforma leírásakor még visszatérünk.

Publikált adat, nyílt statisztikai felmérés nincs, amely követhetôvé tenné a magyarországi szexuális deviánsok számának változását. Tudomásom szerint a környezô szocialista országokban sincs ilyen nyilvánosságra hozott kimutatás. Így a probléma csak intuitíve érzékelhetô.

Óvatos pszichológusok becslése szerint a magyarországi homoszexuálisok-leszbikusok népességünknek maximum három–hat százalékát teszik ki. Maguk az érintettek harmincöt–negyven százalékot mondanak. Ezt nyugodtan tarthatjuk túlzásnak. Így is, úgy is megdöbbentôen nagy a társadalmunkban jelen lévô és a biológiailag indokolható homoszexuálisok számának különbsége. Ezt csak környezeti-szociális okokkal magyarázhatjuk.

1345025839.jpeg

Az Amerikai Egyesült Államokban a harmincas években, a társadalmi-szociális mozgások fokozódásának idején megnôtt a deviánsok száma. Ennek jelei: a családról, a szexuális életrôl, az ember szexuális szabadságáról vallott megváltozott vélemény s a homoszexuális „felszabadítási” mozgalmak is. Az USA-ban (mozgalmilag is aktív, homoszexuális egyén véleménye szerint), a harmincas évekéhez hasonlóan, ma is negyven százalék körül mozog a homoszexuálisok aránya. Ezt a számot semmiféle biológiai okfejtéssel nem lehet megmagyarázni.

Mivel indokolhatók a meghökkentô adatok? Néhány feltételezhetô ok: a család felbomlása, a társas kapcsolatok lazulása, az iskolázottság, mûveltség, szabadidô növekedése, egyéni és társadalmi távlattalanság, értékvesztés s az ezeket szolgáló ideologikus magyarázatok elterjedése, életformaváltás, drogok, különbözô neurotikus-pszichikus betegségek szaporodása.

A nyugati homoszexuálisok önideológiáihoz hasonlóan a magyarországiak is változatosak, éppen úgy, mint a társadalmi elutasítás formái, melynek leple alatt a népesség jelentôs hányada nem veszi tudomásul az ilyen életmódú embereket. Kölcsönös és egyre gyakoribb az egymásra mutogatás: megindult az áthárítás spontán mechanizmusa. Az elutasítások éppen a legkirívóbb szexuális életforma ellen szólnak. Gyakran hangzik el a „pornográfia” kifejezés is, amely a stílus kritikájának leple alatt magát a tényt utasítja el. A szaklapok hasábjain szó esik a homoszexuálisokról, leszbikusokról, de a lapok jellegének megfelelôen, betegségaspektusból járva körül a kérdéskomplexumot. Persze a szakcikkek és a köznapi élet között évszázadnyi, ha nem évezrednyi a különbség.

„Öregem, ez a téma lerágott csont” – figyelmeztetett alig idôsebb ismerôsöm. „Ha érintôlegesen is, de jó tíz éve benne van a köztudatban, beszélni viszont nem illik róla.” Valóban: szabad, de nem illik semmilyen nemi eltévelyedésrôl beszélni. Még értelmiségi körben sem, nemhogy például egy idôs paraszt néni elôtt. Elnézô arcpirulás vagy hangos jópofáskodás a reakció akkor is, ha egy-egy ismerôsünkrôl kiderül, hogy homoszexuális. S a lelkek mélyén az undorral keveredô megvetés.

Olykor vaskos történetek keringenek X. férfiról, Y. mûvésznôrôl, Z. barátunkról, amelyeket szûk körben vagy liter bor után mondanak el egymásnak az emberek, s a részletek bôségével egyenes arányban növekszik a tétovaság, a megítélésképtelenség. „Jó, jó, csinálja, csak ne velem, hiszen ez magánügye”, de azért, ha legközelebb szóba kerül az illetô, megjegyzik róla: valóban puhább a kézfogása, ez vagy az a ruhadarab feltûnôen kihívó rajta, s a járása is riszáló, nôies. Ha férfirôl van szó, és netán nôvel látják, akkor is azt vélik, hogy „fedôakcióban” vesz részt, ha pedig nô, és éppen nôvel fecseg egy eldugott eszpresszó félhomályos sarkában, akkor esti lumpolását készíti elô. Egyik lábukról a másikra állnak, ha éppen „vele” beszélgetnek, attól tartva, hogy közös ismerôs jöhet, aki rossz hírüket kelti. Lehet, hogy éppen ezt megelôzendô maguk mondják el: „Képzeld, kivel találkoztam, már annyira bemelegedett!”

1343580513.jpeg

A férfiemberek harsányabban szitkozódnak, pfujolnak, s elôbb-utóbb saját férfiasságukról kezdenek beszélni. A nôk a púderdobozfedél mögé vonulnak. Homoszexuális ismerôsöm szerint éppen azért, mert a férfiak hamarabb „bemelegednek”. Lehet, hogy kíváncsiságuk, latens homoszexualitásuk viszi ôket egyszeri kalandokba. Homoszexuális körökben ismert történet a következô: 1980 nyarán az Astoria sarkánál kiválasztottak tíz, változó korban lévô férfit. Héttel kapcsolatot, öttel szexuális kapcsolatot tudtak létesíteni a náluk fiatalabb férfiak. Orvos ismerôsöm szerint a férfiak nyolcvan százaléka életében legalább egyszer kialakított kielégülésig nem jutó homoerotikus jellegû kapcsolatot. S akik ebbôl kimenekültek, életük végéig magukkal vihetik énképük megingásából kialakult traumájukat. Hiszem is ezt, nem is. A mostani tizenévesekrôl meg az én korosztályomról, a harmincas-negyvenesrôl el is hiszem. De szüleim korosztályáról már kevésbé. Ezt magyarázhatom a megváltozott erkölccsel, életvitellel, nyíltabb – ha nem is ôszintébb – életformával. Ugyanakkor a perverz rémtörténetek egyik szereplôje mindig idôsödô, gyakran özvegy nô vagy férfi.

S mert a barátságfogalom megváltozott, sokak számára elveszett; bizonytalanul nézem a korábban barátságnak nevezett kapcsolatokat. Gyanúval élek. Elveket gyártok, sajátos módon osztályozom az emberi kapcsolatokat: erotikus-szexuális jellegük alapján. A nôk is gyanúsak. Pedig a nôk, a szokásoknak megfelelôen, nyíltabban, kevésbé feltûnôen alakíthatnak ki egymással szexuális jellegû kapcsolatokat.

A férfiak ezt kevésbé veszik észre, s ha mégis tudomásukra jut, nem ritkán erotikus vonzást gyakorol rájuk. Férfiismerôseim többsége szívesen létesítene (vagy létesített) szexuális kapcsolatot egyszerre két nôvel. Márpedig ennek rendszeres velejárója a két nô egymással is folytatott erotikus játéka. Ha egy párkapcsolatban megfogalmazódik az igény harmadik partner bevonására, rendszerint azt tekintik elfogadhatóbbnak, veszélytelenebbnek, ha az nô. S ez általában a nôi partner barátnôje, ismerôse, akirôl – ha elég hosszú a barátság, a hármas kapcsolat – az is kiderülhet, hogy jobban ismeri annak anatómiai sajátságait, szexuális szokásait, mint férfipartnere. Egyik nôi adatközlôm szerint, aki nyolcéves pályafutása alatt 54 azonos nemûvel „feküdt le”, a nôk egymás közti kapcsolata nem feltételezi, hogy eljussanak az orgazmusig. Sôt ezt rendszerint nem is akarják elérni, így kapcsolatuk nem is ágyhoz kötött, s azt sem érzik, hogy eljutottak volna a homoszexualitásig. Az orgazmus kiváltása férfitestet idéz föl, és „állati” ösztönöket. Ezzel magyarázható tehát, hogy kevés ilyen viszonyt folytató nônek van bûnbánata, illetve bûntudattól származó, a személyiséget sorvasztó pszichikai bántalma.

* Géczi János: Vadnarancsok II. Budapest, Magvetö, 1987

A bejegyzés trackback címe:

http://gayculture.blog.hu/api/trackback/id/tr464786735

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.