Napjainkban nem tudunk úgy végigfutni a tévécsatornák kínálatán, hogy ne botlanánk legalább minden negyedik adón egy reality műsorba. A Való Világ és hasonszőrű társai állandó váltásban támadják szépérzékünket, még be se fejeződött az egyik széria, máris kezdődik két másiknak a válogatása. A reality műfaja, bár hazánkban csak az új évezred elején jelent meg, valójában már a ’70-es évek óta létezik.

Az első valóságshow-ként számon tartott műsor An American Family (Egy amerikai család) címen 1973-ban debütált az amerikai közszolgálati csatornán, a PBS-en. A 12 részes dokumentumfilm sorozat az átlagos Loud család mindennapjait volt hivatott bemutatni (v.ö. Győzike Show, The Osbournes, Hogan jobban tudja), ám ahogy az lenni szokott az ilyen társadalmi-médiakísérleteknél, sokkal érdekesebb adás lett belőle. Az ideális családként kiválasztott Loudokról kiderült, hogy izgalmas titkokat rejtegetnek egymás elől a családtagok. Fény derült a legidősebb fiú, Lance addig rejtett homoszexualitására, illetve az apa, Bill félrelépéseire, amely egy kamerák előtti válásban csúcsosodott ki.

Az An American Family készítéséről az HBO 2011 áprilisában mutatta be másfél órás tévéfilmjét, amely jelöltje volt az idei Golden Globe és Emmy díjátadókon a legjobb minisorozat vagy tévéfilm kategóriának. A Cinema Verité (sokatmondó cím, hiszen a szókapcsolat a dokumentumfilmezésnek azon stílusát jelöli, amelyben a készítők különféle filmnyelvi eszközökkel, előre megszervezett szituációkkal befolyásolják, provokálják a kamera előtti szereplőket) az HBO hagyományaihoz illően (lásd Luck - Befutó) ezúttal is igen neves alkotógárdával rendelkezik. Forgatókönyvírója az a David Seltzer, akinek az 1976-os Ómen című horrort köszönhetjük, rendezője pedig Shari Springer Berman és Robert Pulcini. A rendezőpáros elsősorban dokumentumfilmesként ismert, első filmjükért (American Splendid – 2003) rögtön egy Oscar jelölést zsebelhettek be.

A szereplők névsora hasonlóan impozáns: a műsor producerét, Craig Gilbertet az HBO-veterán James Gandolfini (a Maffiózók Tony-ja) alakítja, a Loud család fejeként Tim Robbins (A remény rabjai) látható, feleségét, Patet Diane Lane (A hűtlen), legidősebb, homoszexuális fiukat pedig Thomas Dekker (Terminátor – Sarah Connor Krónikái) játssza. Sem a felsoroltak, sem a többi mellékszereplő játékára nem lehet panasz. A technikai megvalósítás szintén pazar, a korhű, ’70-es évekbeli ruhák, frizurák, tárgyak és díszletek szinte külön életet élnek. Az operatőri munka pedig szellemében igyekszik visszaadni a ’70-es évek stílusát: az akkoriban virágkorát élő lens flare, az élénk színezés, illetve időnként a filmbeli tévéstáb kamerájának képét bevágva a 16mm-es filmtechnika előtt is tisztelegnek az alkotók.

Ez egyébként egy nagyon ötletes dramaturgiai megoldás. Gyakran látjuk a jelenetek közben is, amit a stáb rögzít, sok jelenet játszódik a vágószobában, ahogy visszanézik a napi felvételeket. A film végén kitekintést nyerünk archív felvételek formájában a szereplők későbbi életére is (a műsor bemutatása után a Loud-család körül nagy a médiafelhajtás: talk showk és bulvármagazinok címlapjának gyakori vendégei lettek a szereplők). Ezen archív felvételeken egyébként a család valódi tagjai láthatók, és elmondható, színészeink külsőre is hiteles másaivá váltak a Loudoknak.

Az archív felvételek segítenek továbbá abban is, hogy megértsük az An American Family médiatörténeti jelentőségét , és a korabeli botrányokat, amelyek láttán a mai, valóságshow-kal túlszennyezett világunkban szemöldökünket sem ráncoljuk. Lance Loud, a legidősebb fiú volt ugyanis az első felvállaltan meleg szereplő a televíziók műsorán, az pedig, hogy szülei (elsősorban anyja) támogatóan álltak hozzá az ügyhöz, a konzervatív amerikai nézők lelki békéjét alaposan megbolygatta. Emellett a Loud család kamerák előtti széthullása is bőven elég volt a botrányhoz a maga idejében. Olyannyira, hogy a felvételeket készítő házaspár (Alan és Susan Raymond – Patrick Fugit és Shanna Collins alakítja őket) már a forgatás közben összeveszett a producerrel, mondván, nem akarják tönkretenni a Loudok életét.

A film végi epilógusban azonban feloldozást adnak a készítők a figuráknak. Miközben a Dream a Little Dream of Me című Mama Cass szám dallamai szólnak, és pereg a felsorolás, hogy ki hogyan tudott élni a tiszavirág életű hírnévvel, és fölismerjük bennük a mindannyiunkban ott rejtőző egészséges mértékű exhibicionizmust, amelyben egy producer meglátta a lehetőséget, és táptalajt biztosított a túlburjánzásának. Nem tudjuk elítélni őket, és ezáltal még a mostani valóságshow-k „hőseivel” is érezhetünk egy kis empátiát. Erénye a Cinema Veritének, hogy a másik irányba is semleges tud maradni, és a műsort készítő producer, Craig Gilbert sem démonizálódik túlságosan, az ő motivációival is tudunk azonosulni. Különösen annak fényében érdekes az ő alakja, hogy az An American Family az utolsó műsor, amit készített, annyira megviselte a produkció – még ha nem is pont úgy, ahogy a Cinema Veritében bemutatják.

Forras:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.